Bár a 66/2006. (IX. 20.) GKM rendelet elsősorban a vendéglátóhelyek kategóriáinak eltörléséről és az ártájékoztatásról szól, közvetve nagyon komoly – és a szakmában a mai napig emlegetett – hatással volt a zeneszolgáltatásra is.
A rendelet két fő területen érintette a vendéglátóipari zeneszolgáltatást:
1. A kötelező zenészvizsgák (OSZK vizsga) és a minősítések eltörlése A korábbi szabályozás (a 43/1998. IKIM rendelet) szorosan összekötötte a vendéglátóhely kategóriáját (osztályát) a nyújtható szolgáltatásokkal.
Magasabb (például I. vagy II.) osztályú éttermekben, kávéházakban és éjszakai szórakozóhelyeken élőzenét jellemzően csak hivatalos szakmai minősítéssel, úgynevezett előadóművészi vizsgával (Országos Szórakoztatóközpont – OSZK vizsga) rendelkező zenészek szolgáltathattak
Amikor a 66/2006-os rendelet eltörölte a kötelező állami kategóriákat, ezzel megszüntette a zenészek kötelező minősítési és vizsgarendszerét is a vendéglátásban.
Ettől kezdve a vendéglátós saját maga dönthette el, kit alkalmaz zenélésre, papíroktól függetlenül (ezt a lépést a hivatásos zenésztársadalom azóta is gyakran kritizálja a minőség hígulása miatt).
2. A "zenei felár" és az ártájékoztatás szabályai A korábbi kategóriarendszerben szigorúan meg volt határozva, hogy melyik osztályú üzlet számolhat fel úgynevezett zenei felárat vagy műsoros felárat a fogyasztás mellé. Mivel a 66/2006-os GKM rendelet az osztályba sorolás helyett az ártájékoztatást tette a szabályozás fókuszába, a zeneszolgáltatás díjazására is ez vonatkozott:
- Az állam már nem szabályozta, hogy ki és mennyi zenei felárat kérhet.
- Viszont szigorúan előírta, hogy ha a vendéglátó üzlet a zeneszolgáltatásért vagy műsorért extra díjat, felárat, esetleg belépőjegyet számol fel, arról a vendéget egyértelműen, előzetesen és jól láthatóan tájékoztatni kell (például a bejáratnál elhelyezett táblán és az étlapon). Nem érheti meglepetésként a fogyasztót a számlázáskor a zeneszolgáltatás díja.
