Ha egy hang fizikai magasságát akartuk jellemezni, akkor frekvenciáról, rezgésszámról beszéltünk. Ha e rezgésszámok viszonyát vagy egymástól való távolságát akartuk ábrázolni, akkor mindenféle függvényeket rajzoltunk.
A zenészek más fogalmakat használnak: frekvencia helyett a hangokat betűkkel és mindenféle kriksz-krakszokkal azonosítják; függvények helyett kottákat írogatnak: érdemes megismerkedni néhány, a muzsikával kapcsolatos kifejezés értelmével is, hogy azután mindkét nyelvezetet használni tudjuk.
A hang fizikai jellemzőit (intenzitás, alapfrekvencia, spektrum, időtartam, irány, terjedelem) és a hangérzet paramétereit (hangosság, hangmagasság, hangszín, érzékelt időtartam, érzékelt irány, érzékelt terjedelem) már korábban fölsoroltuk, de mit kezdenek ezzel a komponisták és az előadók?
Anélkül, hogy beletúrnánk abba a vitába, hogy
mi is a zene – zene mindaz, amit zenének tekintünk –, a muzsika legáltalánosabban használt eszköze a
hang, a
dallam, a
ritmus, a
harmónia és a
dinamika.
Az európai zenében a 20. század közepéig a legfontosabb
paraméter a
hang magassága volt; annak változásai és a ritmus határozta meg a
zenei formát. Azt tényt, hogy a hangmagasság érzete nem azonos a fizikai frekvenciával, és hogy az agyunk az egymás után sorakozó hangmagasságokból dallamot képez, a zenészek arra használják, hogy e hangmagasság kapcsolatokkal feszültebb vagy oldottabb érzéseket keltsenek bennünk. Persze, ha ez ilyen egyszerűen történne, akkor mindenkit ugyanaz a muzsika bűvölne el, de te is megtapasztaltad az első szülői nyakleves után, hogy ez kultúrkörtől, műveltségtől, életkortól és sok-sok szubjektív tényezőtől függ.
Talán legegyszerűbb a hangmagasságot lejegyezni. A zenei lejegyzést amúgy
notációnak hívják, mert a muzsikusok is imádnak külföldiül beszélni. Mint minden hangrögzítés, így a notáció is az időt transzformálja a térbe – esetünkben két dimenzióba. A legcélszerűbb notációnak sokáig az ötvonalas
kotta bizonyult, azzal a megkötéssel, hogy az egyes hangok nem lehetnek tetszőleges frekvenciájúak. Valójában ez az ábrázolás a
billentyűs hangszerek lelkivilágához áll közel.
A hang magasságát a
vonalrendszeren elfoglalt helye mutatja. Az öt vonal és négy vonalköz jelzi a hangok helyét. A vonalrendszer alatti vagy fölötti hangok jelzésére pótvonalakat használnak. Az ábrán először az úgynevezett egész- vagy
törzshangok (fehér
billentyűk) jelölése látszik.
Az a gond ezzel, hogy úgy tűnik, mintha ezek frekvenciában azonos távolságra (pontosabban: ugyanolyan arányban) lennének. Hogy az oktávon belüli félhangokat (fekete billentyűk) is jelölni lehessen, kitalálták a
módosító jeleket, a
keresztet (fél hangnyit emel), a
b-t (fél hangot mélyít), a kettős keresztet (egész hangnyit emel), a kettős b-t (egész hangnyit mélyít) és a feloldójelet, amely helyreállítja az eredeti hangmagasságot.
Ha a módosító jel nem egyes
hangjegyek előtt áll, hanem a vonalsor elején, akkor
előjegyzésnek hívjuk, ami meghatározza a teljes
zenemű vagy annak egy része
hangnemét is.
A hangnemek a nevüket a kezdő hangjukról kapták. A C-dúr hangnemhez nem tartozik előjegyzés.
Egy-egy hangnemhez meghatározott
skála tartozik
A
dúr hangnemnek általában világos, tiszta, olykor vidám, vagy akár megható érzéseket tulajdonítanak, míg a
mollnak sötét, komor, esetenként szomorú, gyászos jelleget. De ez így marhaság, kb. olyan általánosítás, mint az, hogy az okos nők csúnyák, a szépek meg buták.
Jut eszembe, hogy a
hangok elnevezése az abc kis- és nagybetűivel történt, a felfelé módosítás -isz, a lefelé módosítás -esz végződést kapott. Annak érdekében, hogy az élet egyszerű legyen, kitalálták a „kiegyenlítetten
temperált” rendszert, hogy minden hangnemben könnyen lehessen játszani minden
hangszeren. E szisztémában két félhang aránya mindig 2-nek a 12. gyöke, ami kb. 1,06-nak felel meg. Ebben a rendszerben az egyik
törzshang fél hanggal történő emelése ugyanazt a hangot jelöli, mint a következő törzshang fél hanggal való leszállítása. Ez a megoldás olyannyira elterjedt, hogy már nem is tűnnek hamisnak az egyes hangok. Pedig de.
Az egyes
oktávok (regiszterek) hangjait kiegészítő jelzésekkel látták el.
Hogy ne kelljen kismillió pótvonalat alkalmazni,
kulcsokat is kitaláltak. amelyek eredetileg a különböző
hangfekvésű,
hangfajú énekesekhez kötődtek.
A sokkulcsos példában szereplő hangjegyek mind az egyvonalas c hangot jelölik.
Az ötvonalas kotta mellett a másik gyakori lejegyzés a
tabulaturás notáció. Ekkor nem a hangok magasságát, hanem a hangok megszólaltatásának helyét mutatják meg az adott hangszeren. A
lant (és később
gitár)
húrjain pontokkal vagy számokkal (és ritmussal) lehet jelölni azt a fogást, mely a kívánt hangok lejátszásához szükséges.
A hangok nemcsak magányos betűkkel, hanem
szolmizációs szótagokkal is jelölhetők. Nálunk a
Kodály-módszer megcsúfolásának részeként rémisztgetik a gyerekeket ezzel, hátha örökre megutálják az éneklést, de legalább jót lehet röhögni a lalatanár kézmozdulatain.
A 20. században kiderült – persze, korábban is –, hogy a 12 félhangra osztott oktáv nem elég finom. Ezért vezettek be egy sokkal kisebb egységet, a centet. A használatával az oktáv 1 200 részre osztható.
A zenészek a hangok közötti távolságot, pontosabban két hang hangmagasság arányát
hangköznek hívják; ebből a legegyszerűbbet, az oktávot, az 1:2 arányt mi is használtuk már. Az oktáv hangközt alkotó hangok nagyon jól szólnak együtt, azt is mondhatjuk, hogy hasonlítanak egymásra.
A 2:3 arányú hangköz neve: kvint. Ez a második legfontosabb hangköz. Az ezt alkotó hangok is nagyon jól szólnak együtt. A hegedű, a brácsa (mélyhegedű), a cselló szomszédos húrjait kvint hangközökre hangolják.
A 3:4 arányú hangköz neve: kvart. Ez a kvint kiegészítő hangköze, más szóval megfordítása. Ez azt jelenti, hogy egy kvint meg egy kvart összesen egy oktávot tesz ki. Mivel a hangközök valójában arányok, az „összegük” szorzással jön ki. Kvart hangközre hangolják a
nagybőgő és a
basszusgitár húrjait, illetve egy-egy hangköz kivételével a lant és a gitár húrjait is.
A 4:5 arányú hangköz a nagy
terc az 5:6 pedig a kisterc. E két hangköz összege egy kvint.
Ennél sokkal többféle hangköz is van, de ezek a legismertebbek – és ahhoz, hogy a
hangmagasság meg a
hangszín pszichoakusztikai jellegzetességeit megismerd, ennyi elég is lesz.
A zenében nagyon gyakran több hang szólal meg egyidejűleg. Az egyszerre megszólaló különböző magasságú hangok rendezett seregletét hangzatnak (
akkord,
harmónia) nevezzük.
A XX. században más
rendszerek is elterjedtek. A dúr-moll (
tonális) komponálás után megjelentek az
atonális művek, kb. 100 évvel ezelőtt pedig részben
a környezet hangjaiból, részben elektronikus hangkeltőkkel, esetleg az
akusztikus hangszerekkel ötvözve új zenei alkotások születtek. Az ábra Karlheinz Stockhausen Kontakte című műve lejegyzésének részletét mutatja.
Ma már nem is értjük, hogy ez a muzsika miért háborította föl a korabeli hallgatókat – mindenesetre számos rockzenész volt a pasi rajongója.
soulmusic.hu
